Ma megint agyaltam a buszon, és most az jutott az eszembe, hogy régebben mennyire nehezemre esett másoktól segítséget elfogadni. Arról jutott eszembe, hogy megint elkezdtem ezt a „majd én megcsinálom, majd én megoldom egyedül” dolgot. Viszont az a különbség, hogy most már észreveszem, hogy ezt csinálom, és ilyenekre gondolok. És azt is tudom, hogy ez az állandó önbizonygatás, tökéletesre való állandó törekvés és ezeken való állandó görcsölés semmi jóhoz nem vezet. Szerintem hatalmas különbség, ha ez ember látja, hogy hol hibázik. A következő lépcső az lesz, amikor már csak egy pillanatra merül fel bennem, hogy hajtsam magam. Aztán pedig már fel sem merül, hiszen teljesen elfogadtam magam olyannak, amilyen vagyok, ezért eszem ágába nem jutna bárkinek is bebizonyítani, hogy érek valamit, hiszen addigra már tudni fogom. Gondolom, hosszú az út idáig, de szerencsére nem vagyok egyedül. És ez nekem nagyon új érzés még mindig. Eddig sem voltam, de én úgy éreztem.

Fogalmam sincs, hogy mi lesz velem a jövőben, de az tuti erről a görcsölésről le kell jönnöm.

További terveim közt szerepel a múlt teljes lezárása, az olyan emberek elengedése, akivel semmi dolgunk egymással. Akikkel meg dolgom van, a velük való kapcsolatomat fogom csiszolgatni, csinosítani. Ők megérdemlik, hogy foglalkozzam velük.

És mivel teljesen magam megtagadni nem tudom és felesleges is lenne, számomra fontos a munka és hogy hasznosnak érezzem magam, illetve, hogy segíthessek másoknak. Ezért drasztikus pályamódosításba kezdek. Még pontosan nem tudom, ez mi lesz. Tippem van egyelőre.

Szóval, ezzel az egésszel csak annyit akartam, hogy rájöttem, hogy az emberek nem azért segítenek nekem, mert nem tudok valamit megcsinálni, vagy mert hülyének néznek, hanem azért, mert szívesen teszik. Ez viszont nagyon jó érzés.