Valamiért ismét előkerült ez a téma az életemben. Nem hagy szabadulni. Talán azért, mert nem is kell szabadulnom. Talán az a dolgom, hogy erről beszéljek még-még.

Mostantól másról fogok írni, beszélni. A hosszú távú tapasztalatokról. Hogy a betegség óta milyen változást tudtam az életembe beiktatni és hol, milyen területeken hibáztam, és hol kell még fejlődnöm. Talán ha olyan ember olvassa a bejegyzéseim, aki hasonló cipőben jár, úgy érezheti nincs egyedül. Mert nincs. Hasonlóak vagyunk mi mind, akik egyszer már rákosak voltunk. Az állandó önmarcangolás, a kishitűség, az őrjítő megfelelési kényszer, az önbizalomhiány és még sorolhatnám. De szerintem, aki ezt olvassa, pontosan tudja, miről beszélek. 

A limfóma csak felnyitotta a szemem. Rengeteget kell még azon dolgoznom, hogy a fentebb említett szokásaimat megszelidítsem. DE! Közel 7 év alatt van haladás, fejlődés. És ez az egyik legfontosabb, hogy van fejlődés. Persze, nem úgy, ahogy anno elképzeltem, vagyis egyik napról a másikra. Hanem évek alatt. Lehet, hogy borzasztóan hangzik, de már rájöttem, hogy így van értelme, így lehet feldolgozni a velünk történteket. A hirtelen jött sok változás őrülethez vezet. Ezt is próbáltam. Rosszul működik. Egyszerűen nem bírja el az ember elméje a rengeteg új impulzust, információt. De én mindent gyorsan, hatékonyan szeretnék megoldani. Nem megy és kész, sőt most már határozottan állíthatom, hogy káros. 

Szóval, gyorsan akartam változni, természetesen jó irányba. Egy ideig sikerült is, aztán kibillentem, és ott találtam magam, mint a limfóma előtt. Összetörve, tele negatív érzelmekkel, gondolatokkal. A megfelelési kényszerem csak nehezített a dolgomon. Ugyanis én szerettem volna a világ legjobb anyukája lenni. Nem tudtam, nem tudok. Tönkrementem ebben is. 

Kétségbeesve kerestem az utam. Nem találtam. Belekezdtem mindenbe, hátha ott lesz az életfeladatom, vagy legalább én. De sehol sem találtam sem magam, sem azt a bizonyos hivatást. 

A teljes összeomlás kellős közepén kaptam egy levelet, egy újságíró lánytól. Azt írta az e-mail-ben, hogy szeretne velem interjút készíteni a limfóma és a blog kapcsán. Nem teljesen értettem, hogy miért pont én és az én történetem érdekli őt. Akármennyire is magam alatt voltam, tisztában voltam azzal, hogy ezt az interjút kutyakötelességem elvállalni. A többiekért, akik most küzdenek. 

Volt egy olyan kényszerképzetem, hogy - mivel nyilvános a limfóma-sztorim - azt várják el tőlem, hogy tök jól legyek, de legalábbis boldog és hogy minden a helyére került bennem, körülöttem. Most már tudom, hogy csak egy valaki várja el ezt tőlem a tökéletes életet, és az pedig én magam vagyok. 

Szóval, először nem magamért vállaltam el az interjút. De aztán rájöttem, hogy ez számomra terápia. Beszélni, aztán pedig írni róla. Segít a feldolgozásban. Az interjú elkészült, majd hirtelen jött egy ötlet, hogy megírnám összegezve mindazt, amit akkor és most átélek a limfóma kapcsán.

Leültem egy padra, vittem a kis laptopomat és kiengedtem magamból mindent. Ez a cikk lett belőle.

Miután megírtam, hatalmas megkönnyebbülést és ürességet éreztem, és ez nagyon jó volt. Remélem, sikerül átadnom mindazt, amit szeretnék.