Hazaértem, és azt kell, hogy mondjam, nagyon jól éreztem magam, és nagyon sok minden történt velem.

Ahogy leértem Puppyhoz, lepakolás után az volt az első dolgom, hogy megnézem a leveleimet. Kaptam a szokásos levelek mellett egy szívdobogtatót is. Ugyanis megkaptam a PET/CT eredményem. A szívem olyan gyorsan kezdett verni. Nem is mertem megnézni először, ezért elkezdtem a többi jelentéktelen e-mailt olvasgatni. Aztán úgy voltam vele, hogy muszáj megnéznem, úgyhogy legyek minél előbb túl rajta.

Végül megnyitottam, és néztem-néztem és nem hittem a szememnek. Gyorsan átfutottam a leletet, aztán egyből az összefoglaló véleményt néztem, amelyben ez állt „Komplett remisszió véleményezhető”.

A remisszió szót eddig még csak a hodgkin-kóros tájékoztatóban olvastam, és úgy emlékeztem, hogy az a tünetmentességet jelenti. Aztán hirtelen nem tudtam, hogy most örüljek – ne örüljek, vagy most mi legyen. Utána mutattam Puppynak a leletet, és úgy határoztunk, hogy a biztonság kedvéért rákeresünk a neten, hogy ez tényleg azt jelenti, amire gondolunk. Sok oldalt átnéztünk, és mindenhol azt írták, hogy teljes tünetmentesség. Először hirtelen azt sem tudtam eldönteni, hogy ez most jót jelent-e vagy sem. Puppy győzködött meg felolvasta nekem 5.000-szer, hogy „Kóros dúsítású nyirokcsomó nem ábrázolódik”. De valahogy még mindig nem mertem elhinni. Azt hiszem, mostanra fogtam csak fel.

Miután 100 weboldalon ellenőriztük a komplett remisszió jelentését, egyből hívtam Anyát, aztán Mamit. Mindketten teljesen ugyanúgy reagáltak a hírre. „Tudtam-tudtam, éreztem”, és mindketten nagyon boldogok voltak, aminek iszonyatosan örültem.

Barátaim közül Esztónak, Verusnak és Ádzsinak mondtam csak el, mert még azon aggódtam, hogy nehogy elkiabáljam. Addig, amíg az orvos rá nem mondja az áment, nem akartam senkinek másnak elmondani.

Estig kóvályogtam, nem hittem el továbbra sem az eredményt. Nem lehetett valahogy. Épphogy pár hónapom volt arra, hogy megszokjam, hogy rákos vagyok. Kiszámoltam kb. 5 hónap volt. Most meg azt kell megszoknom és elfogadnom, hogy tünetmentes vagyok. Ha belegondolok, hogy ez az 5 hónap sok volt-e, nem tudok rá válaszolni, úgy eltelt. Elsősorban arra emlékszem, hogy mennyi mindent csináltam ez alatt az idő alatt. A kezeléseket meg nem vagyok hajlandó elfelejteni akármennyire is undorító-gusztustalan volt. Ez az én tanulópénzem egy életre.

A hosszú hétvégém nagyon jól sikerült, rengeteg mindent csináltam Puppyval, de leginkább vezetni tanultunk :) Hát, van még min javítani :) Kétszer is voltunk élményfürdőben, az is szuper volt (bár elvileg nem lehetne járni uszodába stb…). Hétfőre viszont kezdtem megint agresszív és elviselhetetlen lenni, hiszen kedden menni kellett megint a Kék Golyóba. Nem tudtam egyszerűen eldönteni, hogy most a komplett remisszió elegendő-e ahhoz, hogy ne kapjak már több kemót.

Valamelyik nap beültem egy kis kávézóba és ittam egy limonádét, közben pedig írtam levelet Attilának. De olyan igazi levelet papírral és tollal. Ugyanis semmit sem tudtam róla, csak annyit, hogy hodgkin-limfómás ő is, és együtt jártunk minden második csütörtök kemóra. Viszont valamiért úgy éreztem, hogy írnom kell neki, mert tudni szeretném, hogy mi van vele.

Szóval, 2011. 07. 11-én még nem tudtam, hogy a másnap mit tartogat nekem. De azt majd külön részben írom le, mert nagyon fura dolgok történtek.

De addig is egy gyönyörű kép rólam :)