Ha volt Kiállás I., akkor szükséges a Kiállás II. is.

Ezt a részt azért hagytam kicsit későbbre, mert mostanra már minden papírt elintéztem ahhoz, hogy nyugodt szívvel írjak róla.

Hát, akkor kezdem. Az elejéről… Most a munkahelyről fogok írni.

Hogy is kezdjem? Volt egy munkahelyem, ami egyáltalán nem nekemvaló, se a munka, se a munkatársak, se a környezet stb… Rengetegszer fel akartam mondani, de valahogy sosem tettem. Több okból is. Mindig bénának meg hülyének tartottam magam ahhoz, hogy képes legyek olyan helyen dolgozni, amit szeretek is. Úgy éreztem, mintha nem érdemelném meg, hogy jó munkahelyem legyen. (ezt mondta a pszichológusom is, hogy én azt hiszem, hogy csak olyan munkahely van, ahol az ember rosszul érzi magát)

A másik fontos ok, hogy féltem, hogy nem tudom magam egyedül fenntartani.

Emlékszem, hogy feltettem magamnak a kérdést, hogy most akkor megszokom ezt a közeget, vagy lelépek. Én a megszokást választottam a fent említettek miatt. Az most egy jó kérdés lenne, hogy megérte-e. Ha jól átgondolom, akkor természetesen megérte. Le is vezetem, nem lettem volna ennyire hamar beteg, és ha nem lettem volna beteg, akkor most is bent túlóráznék és szívnám a 2. doboz cigimet és idegeskednék, és iszonyat fáradt és erőtlen és nyomorult lennék.

Az egy másik kérdés, hogy mi lett volna, ha előbb felmondok. Lehet, sosem betegszem meg, mert megtalálom magam és a helyem a világban. De lehet, hogy máshol is ez várt volna rám. Nem lehet tudni. Hát, ezen a munkahelyen semmire sem adtak esélyt. Természetemnél fogva nagyon érzékenyen érintenek a munkahelyi „gusztustalanságok”, így én sokkal durvábban reagáltam mindenre magamban, ami elég erőteljesen megjelent a viselkedésemben is. Itt arra gondolok, hogy mennyire átvettem ennek a munkahelynek a rezgését, aminek köszönhetően egy idegbeteg, kiégett, teljesen egészségtelenül élő, örömvesztett 28 éves lány lettem. Komolyan mondom a környékről is meneküljön mindenki! 

Természetesen nem ez volt a legmélyebb oka a betegségemnek. De ennek köszönhetően szerintem hamar kialakult. És így ilyen fiatalon új életet kezdhetek. Tulajdonképpen hálásnak kellene lennem a főnökömnek, aki 4 éven keresztül zsigerelt ki, és húzta le rólam az utolsó utáni bőrt.

És az utolsó utáni, az tényleg az!

Amikor is kiderült, hogy beteg vagyok, ő úgy gondolta, hogy nekem tök jó lesz kezelések mellett bejárni dolgozni. Azt hiszem, másért nem is hívott, csak hogy mikor megyek már dolgozni. (lehet, egyszer el kellett volna lőnöm, hogy bemegyek kemó után, és valamelyik tárgyalásán széthányom az irodáját és fetrengek napokig) Sőt, ő úgy emlékezett, hogy a kemó és a sugár között van egy hónap pihenő, akkor menjek már be dolgozni. De nem is ez a lényeg.

Szóval, munkamániás voltam. Munkamániás azért voltam, mert állandóan bizonyítani akartam magam és a családom egy tagjának, hogy mindent képes vagyok egyedül megcsinálni stb. Ezt a főnököm természetesen megérezte, és beledöngölt a földbe. Itt senki sem hibás. Az előtt viszont értetlenül állok, hogy hogyan lehet egy 48 kilós beteg lánynak azt mondani, hogy akkor gyere dolgozzál már, és hát a limfóma az semmiség, nem is fogsz rá emlékezni.

Ezeket azért írtam le, mert talán így még hatalmasabb cselekedetnek tűnik az, amit végül megtettem. FELMONDTAM! Az összes félelmemnek fittyet hányva (ezek közé tartozik a főnököm is), bizonytalan jövőképpel úgy gondoltam, hogy ez a munkahely nem fér bele semmilyen szinten az új életembe. Ez azért persze, nem egyik napról a másikra történik. 1 év volt, amíg ezen gondolkoztam, hogy mi legyen azután, ha letelik a táppénzem. Persze, én is többször terveztem, hogy visszamegyek dolgozni, néha még szerettem is volna, de valahogy addigra mindig extra rosszul lettem. Hát, akár ez jel is lehetett.

Igazából a főnököm feltette a pontot az i-re egy februári telefonbeszélgetés alkalmával. Azt ugyan említettem neki, hogy szeretnék menni februártól dolgozni, ha az orvosaim is úgy gondolják, hát ezt ő készpénznek vette. Az orvosaim, a családom és jómagam sem tartom jónak az időpontot arra, hogy belekezdjek a munkába, hiszen olyan gyenge voltam, mint a harmat. Ezek tudatában olyanokat mondott telefonban, hogy a fülem kettéállt. Egyszer még bementem, akkor is üvöltözött, míg a legutóbb megmondtam neki, hogy nem jövök ide vissza. Most azt hiszem, a felmentési időment töltöm. Utána pedig nyugdíjas leszek 2,5 évig. Ez a következő bejegyzés már, vagyis a Kiállás III.