Nem is tudom, hol kezdjem. Rengeteg témába belekezdtem, amit fontosnak tartok. De valahogy most annyira nem ment. Úgyhogy arra jutottam, hogy csak úgy írok…

Szóval, megvolt a második kontrollom is. Érdekes, hogy megint a tűszúrástól megint teljesen kiborultam, a vérvételnél ugyanis elsírtam magam. Annyira fura. Soha nem jelentett a vérvétel gondot, pedig még a limfóma előtt is rengetegszer szúrtak már meg. De valahogy a kemók óta új „értelmet” nyert ez a dolog. Egyszerűen nem szeretem, ha testemet nem odaillő dolgokkal birizgálják.

Megint sok fiatalt láttam kemóra várni. Ez számomra még mindig iszonyatosan durva látvány és érzés. Valahogy ilyenkor automatikusan lelki közösséget vállalok velük, vagy nem is tudom, hogy írjam ezt le. Szóval, csak annyi, hogy nagyon szurkolok mindenkinek, hogy minél előbb meggyógyuljon. Ekkor persze az én tűtől való félelmem és a gyomorgörcsöm annyira semmiségnek tűnik, hiszen az is.

Végre van saját, rendes, igazi orvosom.

Eddig ugye járkáltam össze-vissza, de megkértem az egyik – számomra legszimpatikusabb – orvost, hogy legyen ő az, aki mostantól elmondja nekem, hogy minden rendben van ;) Az előző orvosom nem igazán volt túl közlékeny a betegségemet, a kezeléseket illetően, illetve többször meg akarta nekem spórolni a PET/CT vizsgálatot. Nagyon nem volt szimpatikus. Az elején ugyan tetszett, hogy olyan mosolygós, de sajna ez nála ki is merült. Viszont ez azért jó, hogy így alakult, mert így rengeteget foglalkoztam a betegséggel, illetve tudtam meg a kezelésekről önerőből. Nem bánom egyáltalán, de arra jutottam, hogy olyan orvost választok, aki tudom, hogy foglalkozik velem. Persze, nem csak úgy ukmukfuk döntöttem, mert ezt nem is lehet, és nem is szabad ész nélkül csinálni. Ez az orvos többször is bizonyította szakértelmét és empátiáját. Nekem nagyon fontos, hogy a kontroll időpontokban azzal már ne kelljen foglalkoznom, hogy hogy beszél velem az orvos.

Azonban, hogy az ember orvost választhasson, egy kicsit macerás. Meg kell indokolni, hogy miért szeretne az ember váltani. Én azt válaszoltam, hogy nem voltunk egy hullámhosszon. Erre az új dokim azt mondta, hogy rendben, gondolkozzak rajta még 3 hónapot, és ha akkor is így látom, akkor átvesz. Hát, felhívtam és elmondtam neki, hogy még mindig áll a kérelmem és ő egyből mondta, hogy rendben van.

És a fontos rész! Ezt azért csináltam, hogy nekem könnyebb és jobb legyen. Ez volt az első komolyabb ügy, amikor ki tudtam magam mellett állni. És meg kell, hogy mondjam, sokkal-sokkal jobb így. Nem is akarok abba belemenni, hogy mennyire rossz lenne olyan orvoshoz visszajárni egy rossz emlékekkel teli helyre, aki még csak egy kicsit sem szimpatikus.

Szóval, ha az ember kicsit megerőlteti magát, akár a saját maga barátja is lehet, nem pedig az ellensége. Erőltetni kell! Gyakorolni folyamatosan! Persze, nem az a cél, hogy az ember egy extra egoista legyen, hanem egészséges keretek között – a saját érdekeit is figyelembe véve – haladjon és fejlődjön. Nagyon nehéz ezt az arany középutat megtalálni. Emlékszem, amikor elkezdtem… A kommunikáció és magamért való kiállás sosem volt az erősségem. De amikor a betegségnek köszönhetően ezt felismertem, elkezdtem ezen változtatni. Az elején igazán szörnyen ment :) Hirtelen, kontroll nélkül törtek ki belőlem a szavak. Akkor azért voltam büszke magamra, mert kimertem mondani a dolgokat. Aztán elkezdtem finomítgatni, hogy ha már ki tudom mondani, akkor azt a megfelelő stílusban tegyem. Azt hiszem, most tartok ott, hogy ugyan megy már valamennyire, de még rengeteget kell fejlesztenem. De nem adom fel, fantasztikusan fogok kommunikálni pár év múlva, és teljesen elégedett is leszek magammal.