Amikor limfómás voltam, azt láttam magam előtt, hogy teljesen egészséges vagyok. Az egész folyamat alatt ez tartotta bennem a lelket. És szerintem ez nagyon fontos. Például elképzeltem azt, hogy egy nem is olyan távoli jövőben egy barátommal beszélgetek és ebben a képben hosszú a hajam, boldog, kiegyensúlyozott és nem utolsó sorban egészséges vagyok.

Ettől függetlenül rengeteg olyan pillanat volt, amikor azt gondoltam, hogy nincs kiút. De olyankor mindig azt tudatosítottam magamban, hogy teljesen normális, hogy ingadozom, hiszen éppen az életemért küzdök. Normális, hogy néha félek. Normális, hogy elegem van az egészből. Normális, hogy utálok tükörbe nézni. Normális, hogy nem bírom a fájdalmat. Normális, hogy normális akarok lenni. De a legfontosabb talán az volt, hogy nem ragadtam bele túl sokáig egy-egy érzelmi hullámvölgybe. És itt jönnek be a képbe a barátok, a család. Ők rengeteget tudtak segíteni. Amikor éppen hagytam. Sokszor segítségre volt szükségem. És egy-egy biztató szó vagy beszélgetés átlendített a nehéz pillanatokon. Én az akkori páromat sokkoltam leggyakrabban a kérdéseimmel:

"Szerinted meg fogok gyógyulni? Ugye megígéred? Mi van, ha mégis meghalok? Mi van, ha így maradok, szétégetett fejjel? Ki fog nőni a hajam? De hát már 2 hónapja semmi!!! Mikor lesz már vége?" 

És ő minden alkalommal (ez napi többet is jelentett) végighallgatott, válaszolt és támogatott. Azt mondta, hogy biztos, hogy meg fogok gyógyulni, és mindig meg is ígérte. És én olyankor mindig megnyugodtam. És erőt kaptam ahhoz, hogy folytathassam a küzdelmet.

Milyen küzdelmek voltak ezek?

- elfogadni, hogy segítségre szorulok

- elfogadni, hogy limfómám van

- elfogadni, hogy nem 3 napig tart ez az időszak

- elfogadni, hogy vékony és kopasz vagyok

- elfogadni, hogy az életem és saját magam juttatott idáig

- elfogadni azt, hogy kezelések után napokig fetrengek

- elfogadni azt, hogy sajnálattal néznek rám az emberek

- elfogadni azt, hogy mostantól minden másképp lesz

- elfogadni azt, hogy türelmesnek kell lennem

- elfogadni azt, hogy az visz előre és gyógyít meg, hogyha úgy élek, ahogy szeretnék

- elfogadni azt, hogy ezért tenni is kell

- elfogadni azt, hogy egyszer bizony vége lesz.

És ezek után elfogadni azt a teljesen más és új embert, aki lettem.