29 évesen nyugdíjas leszek.

76%-os az egészségkárosodásom, tehát 24%-ban vagyok egészséges.

De ezek csak számok, és talán csak a nyugdíjam összegét és a rehabilitáció időtartamát határozzák meg. Viszont ez a 2,5 év hatalmas segítség abban, hogy a 24%-ból 100% legyen. És ezt nem csak az egészségemre értem. Mindent helyrehozhatok, amit eddig még nem sikerült. Rengeteg meló a 20 éve jól berögzött sémán, vagyis a gondolataimon, a viselkedésemen, a kapcsolataimon stb-n változtatni ráadásul a saját érdekemben. Azt hiszem, az egyik legnehezebb feladat saját magunkat tisztelni, akár testileg, akár emberileg. Saját magammal én is elég sűrűn nagyvonalú vagyok. Ha egy szerettemről volna szó, akkor már egészen más a helyzet. Ilyenkor több mindent megteszek. Persze, már nagyon odafigyelek arra is, hogy nekem mire van szükségem.

Többen mondták vagy éreztették velem, hogy ez a nyugdíj mennyire nem tenne jót nekem. Mert akkor betegként tekintenek rám. Valahogy én sosem éreztem így. Szerintem a leszázalékolás egy lehetőség, amely idő alatt helyre lehet hozni a kezelések apróbb maradványait. Vagy akár a 1,5 év műtött nyakam rendbe tenni, ugyanis kb. 60%-ban tudom a jobb nyakam mozgatni.

De ezt is kezdem az elején.

Csak annyit tudtam, hogy daganatos megbetegedéssel 1 évig lehet táppénzen maradni. Nem is gondoltam volna, hogy kihasználom. De ahogy telt-múlt az idő, és durvultak a kezelések mellékhatásai, és ahogy elkezdtem magammal, a problémáimmal, az életemmel foglalkozni, akkor bizony rájöttem, hogy ez nem egy rövid történet lesz. 1 év sem volt elég.

De talán a legérdekesebb ebben, hogy én erről a nyugdíj dologról nem is tudtam, hogy van arra lehetőség, hogy az ember megerősödjön. Ez az egész azt hiszem, a mamám és a házi orvos kooperációja volt. Mivel Mamival lakom, ő látott a lehető legborzalmasabb állapotokban a legtöbbször, és nagyon aggódott értem és gondolom megkérdezte a házi orvost, hogy mi legyen velem, ha még nem leszek elég erős a munkára.  

És igen, az a házi orvos, aki a limfómás történetem elején nem volt túl segítőkész és félrediagnosztizált, végül mégis ő szorgalmazta a leszázalékolásomat. Hogy miért? Azt mondta, hogy a munkahelyen egyáltalán nem veszik figyelembe a volt rákos betegeket, és egyáltalán nincsenek tekintettel rájuk (ez az én munkahelyemen sem lett volna máshogy).

Ezért arra jutottam, hogy végeredménybe megpróbálom ezt a leszázalékolást. Kitöltöttem a papírokat, voltam szakértői bizottság előtt, ahol jól megvizsgáltak, aztán elég hamar megkaptam az eredményt, miszerint rehabilitációra szorulok. Ezeken a vizsgálatokon megint éreztem, hogy bizony nem megszokott, hogy egy rákból épphogy felgyógyult fiatal lány kér segítséget. 

És ebben az egészben megint az a lényeg, hogy saját magam és a gyógyulásom érdekében úgymond kiharcoltam 2,5 év feltöltődést. Ugyanis ez a rehabilitáció nem kötelező dolog. Én mégis úgy érzem, hogy nekem erre szükségem van mind testileg, mind lelkileg, mindenhogyan. Persze, másoknak másra van szüksége, de úgy gondolom, hogy ez minden daganatos betegnek egy hatalmas lehetőség, amivel élni érdemes.

Rengeteg tervem van erre az időre, de leginkább tanulni szeretnék, és olyat, amit igazán szeretek. Sok-sok mindent. Persze, még csak kristályosodnak a dolgok, de azt hiszem, az irányt már tudom.