Életem első, kérésre készült irománya. Mivel a hozzátartozói oldalról nem tudok írni, ezért megkértem Puppyt, hogy írjon pár gondolatot, ami segítségül szolgálhat a hozzátartozóknak. Hálás köszönet érte ♥

Ágó már jó régen megkért, hogy írjak a blogjába egy „vendégposztot”. Arról kellene mesélnem, hogy hozzátartozóként mivel lehet a legjobban segíteni azokon, akik hasonló dolgokon mennek keresztül.

Nagyon sokat gondolkoztam, hogy mit is írhatnék.

Az biztos, hogy nekem is jobb lett volna, ha előre tudom, mire is számíthatok, és valaki rendesen elmagyarázza, mivel tudok leginkább a szerettem mellett lenni.
Fogalmam sincs, hogy jól csináltam-e a dolgokat, szóval szerintem most nem okoskodnék, hanem leírnám az élményeim, és azt majd mindenki le tudja fordítani saját magának.

Hosszú leszek…

Ott kezdeném, hogy a legelső pillanattól végigkísértem az egészet. Nagyon sokat tanultam, és most már biztosan máshogy csinálnék egy-két dolgot.
A családomban majdnem mindenki tüdőrákban halt meg, és édesapám hét éve tünetmentes. Ő „szerencsés” volt, mert neki műtéttel megoldották, és nem kellet se kemora, se sugárra járnia. Szóval ez volt az első alkalom, hogy közvetlen közelről végigkísértem a folyamatot. Remélem, az utolsó is… Következő alkalommal biztos okosabb lennék, de ne legyen rá szükség…

Nagyon rossz érzés szembesülni a tudattal, hogy, akit annyira szeretünk, azzal ilyen történhet; ráadásul fiatalon.  Az első perctől kezdve biztos voltam benne, hogy Ágó felépül, és semmi baja nem lesz. Viszont azt is tudtam, hogy ez csak rajta múlik, és azon hogy mennyire tud megbirkózni a feladattal, és mennyire akar meggyógyulni. Ezzel a részével nem volt hiba. Annyiból szerencsés vagyok, hogy ő nagyon jól fogta fel ezt az egészet, és végig úgy érezte, hogy ez egy jel. Végig AKARTA a gyógyulást, és derekasan küzdött. Nem dicsérni akarom, de sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy én hogyan viseltem volna.

Abban az egyben biztos vagyok, hogy sokkal-sokkal rosszabbul. Végig csodáltam.

Nem egyszerű dolgokon ment keresztül, és bátran tűrte. Bár, saját bevallása szerint nem, de én végig asszisztáltam az egészet, és csak azt tudom mondani, hogy de!

Szóval, nekem nem volt sok dolgom. Csupán támogatnom kellett, és erősítenem benne, hogy minden rendben lesz.

De most inkább azt írnám le, hogy mit csináltam „rosszul”. Abból tanultam én is, és remélem más is fog.

Onnan kezdeném, amikor a műtét után kiderült, hogy Hodgkin-limfómája van. Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek; ő mit tegyen, és hogy tulajdonképpen mi is ez az egész… Sokszor engem kérdezett, és nehéz úgy okosat mondani, hogy az ember teljesen hülye a témához.

Az orvos adott egy papírt, amin több oldalon keresztül részletezték, hogy a hozzátartozó mit tehet, és mire kell felkészülnie.
Hasznos iromány volt, de azért élesben teljesen más a helyzet. Az pl. nem volt ráírva, hogy, amit eddig szeretett, öblítő szag, attól mostantól hányingere lesz. Ezeket sajna saját bőrömön, ruhámon kellett megtapasztalnom.

Nem tűnik nagy dolognak, de azért az embert eléggé tudja nyomasztani, amikor támogatja ki a szerelmét a kemo után a parkolóhoz, és közben ő meg hányingert kap az öblítő szagától…

Apróságok, de nagyon-nagyon fontos részletek. Elengedhetetlenek ezek az apróságok.
Akkoriban dohányoztam, és, amíg ő bent volt, és kapta az infúziót, volt, hogy elszívtam néhány cigit.

Aztán hiába mostam meg az arcom szappannal, semmit sem ért. A szagokat teljesen máshogy viselte, és még később is néha a kezelésekre emlékeztették.

És ez csak egy apróság, a rengeteg közül.

Most nem írnám le az összest, csak arra hívom fel a figyelmet, hogy a hozzátartozónak minden részletre oda kell figyelnie.

A másik, amit nem tudtam, hogy a kemo során előfordulhat, hogy el kezd mindent gyűlölni, ami a kezelésre emlékezteti. És, mivel minden alkalommal én kísértem el, ezért engem is összekapcsolt a rossz érzésekkel.
Ezt kell nagyon tudatosítania mindenkinek magában! Bármi van, bármit mond a másik, azt nem szabad komolyan venni. Ha gyűlöl, hát gyűlöljön.
Szerencsére ezzel a részével hamar megbarátkoztam, és hiába hívott föl, hogy soha többet látni sem akar, két hét múlva ugyanúgy én vittem. Elmondta, hogy hazamegy taxival, és nem kell neki segítség, de sohasem engedtem neki. Ebben az egyben biztos voltam, hogy történjen bármi, amíg a kezelések tartanak, addig nem fog tudni levakarni magáról.

Mondjuk nekem is sokat segített egy hölgy, aki a férjét kísérte el, és mindig pont egy időben kapták Ágóval az infúziót.

Ő elmondta, hogy a férjének ő a mindene, de a kemo utáni 5 napban ellenségként tekint rá, és gyűlöli. Akkor éreztem, hogy többet kellene hozzátartozókkal beszélgetnem.

Mi a jó? Ha hagyom a dolgot, vagy, ha erőltetem?

Akkor még csak bíztam benne, hogy nem szabad szívemre venni az ilyeneket, és mellette kell lennem, ha tetszik neki, ha nem. Szerencsére úgy néz ki, jól tettem. Csak, akkor, ott, ezt nehéz eldönteni. Ezek olyan dolgok, hogy ezt hiába mondták előre, erre nem lehet felkészülni. Amikor az ember segíteni szeretne, és fogalma sincs, mivel tesz jót a másiknak. Mert, igazából a másik sem tudja, mert olyan dolgokon megy keresztül, amit elképzelni sem lehet, és, amik teljesen megváltoztatják a testét, az érzelmeit, és mindent.

Ez a hölgy is mondta, hogy a férje minden kemo után maga akar hazavezetni. Hiába gyenge, azt hiszi, hogy meg tudja csinálni. Ágó is többször elmondta, hogy nem akar engem megutálni, és inkább egyedül csinálná végig a dolgokat. Ne kísérje el őt senki, haza tud jönni egyedül is.

Ezt nem szabad hagyni! Később azt hiszem, ő is írta a blogjában, hogy mindenképp kell valaki, aki mellette van. De akkor, ott ezt máshogy érzi.

Mondjuk, nálunk azért volt felemás a helyzet, mert eleinte egyáltalán nem látszott rajta, hogy „beteg”! Tényleg mindig elfelejtettem! Annyira jól viselte a dolgokat, hogy mindig emlékeztetnem kellett magam, mert rajta nem látszott.

És, amikor fura dolgokat mondott, én teljesen komolyan vettem. Aztán később jöttem mindig rá, hogy igazából a méreg beszél a testéből.

Sokszor ilyenkor voltam dilemmában. Hajlamos volt ő is azt hinni, hogy teljesen egészséges.
Most, ilyenkor mit tehetek? Mondjam neki, hogy mégsem az? Vagy csináljak úgy, mintha teljesen jó lenne? Mivel segítek?

Fáradékony volt, de ezt nem akarta tudomásul venni. Nagyon jól viselte a megpróbáltatásokat, rettentően erős volt, de őt ez is nagyon megviselte.
Maximalista, aki a legjobbat akarja mindig kihozni mindenből. Rettentően tisztelem ezért, viszont jelen esetben ez sajna csak hátrány volt.

Azt olvastam, hogy a hasonló gondolkodású emberekre jellemző ez a betegség, szóval, szerintem minden hozzátartozónak számolnia kell ezzel. Persze, ezt sem tudtam. Egyedül abban voltam biztos, hogy meggyógyul, és minden rendben lesz. De ez nem elég.

Most, így visszagondolva, eléggé felkészületlenül mentem bele ebbe az egészbe. Persze, az sem mindegy, hogy fél év volt kb. összesen a duzzanat felfedezésétől a sugár végéig. Úgyhogy nem nagyon volt időm könyvtárakat bújni, hogy a legjobb társ legyek a bajban. Mire felfogtam, mi is történt, már Ágó kezében volt a papír, hogy minden rendben, és nincs semmi oda nem illő a testében.

A másik sarkalatos pont a haja. Ez nálunk azért is érdekes, mert, amikor megismertem, rövidebb haja volt, és tulajdonképpen én kértem meg rá, hogy növessze meg.

Ezek után, hiába mondtam neki, hogy „kopaszon is te leszel nekem a legszebb”, nem nagyon hitte el. Pedig 100%-osan biztos voltam benne, és szerencsére nem is csalódtam. Ezért is csináltam meg a „hajnyírós” videót, hogy saját szemével is láthassa, hogy szép maradt.

Csak elképzelni tudom, hogy egy nőnek - ráadásul egy olyan nőnek, aki nagyon igényes a külsejére - milyen érzés lehet, ha teljesen kopaszra nyírja a fejét. Amikor megkérdezte, hogy szerintem levágja-e, akkor biztosan tudtam mondani, hogy mindenképpen. Tudom, hogy nagyon sok nő az utolsó percig megtartja. Viszont azt a részét is át kell gondolni, hogy milyen lehet, amikor 5 napig fekszik, folyamatos rosszullét közepette, és közben mindenhol a kihullott hajszálai veszik körül. Borzasztóan zavaró lehet, mindenféle szempontból.

Amikor végigsimítottam a haját, és közben kezemben maradt az egész, akkor döntöttem úgy, hogy én amellett fogok kardoskodni, hogy vágja le.

Egyértelmű volt, hogy ő fog dönteni, én csak tanácsot adhatok. Szerencsére egy véleményen voltunk. És nem bánta meg. Én sem.

Amikor kettesben maradtunk, sohasem engedtem, hogy hordja a kendőt. Sokszor végigpuszilgattam a fejbőrét, és próbáltam maximálisan tudatosítani benne, hogy egyáltalán nincs semmi baj! Nekem továbbra is a legszebb maradt. Amúgy, tényleg jól állt neki. Még fotózást is leszerveztem neki. És azt vettem észre, hogy szerencsére ő is nagyon hamar megszokta.

Ami még szerintem nagyon fontos: A kezelések befejezésével eltűnik a betegség, viszont, a későbbiekben is nagyon oda kell figyelni a testi/lelki dolgokra, hogy soha többet ne is térhessen vissza. Megtapasztaltam, hogy a megerősítés, és a „helyes úton tartás” pont annyira fontos, mint a kemo alatti ápolás.

Csak ilyenkor merül fel a kérdés, hogy alkalmas vagyok a megerősítésre? Jó tanácsokkal tudom ellátni? El kell egyáltalán látnom bármivel is?

Azt vallom, hogy, a betegség kialakulásában is szerepet játszik a környezet, de ugyanúgy a gyógyulásnál is. Pont ezért fontosnak tartom, hogy a hozzátartozók is tájékozódjanak, és próbáljanak mindent megtenni, ami segít.

Nagyon nehéz, mert, amíg az ember nem éli át, fogalma sincs, mi vár rá. Ráadásul, hiába okoskodok kívülről, egyáltalán nem tudom, milyen érzés a kemo, a sugár, és a tudat, hogy rosszindulatú daganat van az ember testében…

Nehéz okosakat írni. Igazából, ezeket éreztem fontosnak. Persze rengeteg apróság van még, amiket leírhatnék. Csak nehéz így, látatlanba szelektálni.

Tényleg fontos lenne szerintem csinálni egy fórumot, vagy bármilyen közösséget, ahol a hozzátartozók beszélhetnék meg tapasztalataikat, és segíthetnének egymásnak, hogy minél eredményesebben támogathassák szeretteiket, a betegség legyőzésében.

Én a legszerencsésebb vagyok, mert Ágó nagyon pozitívan fogta fel az egészet, nagyon erős volt, és egy percig sem merült fel senkiben sem, hogy egy pillanatra is felül tud rajta kerekedni bármilyen betegség.

Puppy