Többször belekezdtem egy-egy témába, de most valahogy nem ment, ezért inkább nem is írtam. Pedig van még jó néhány gondolatom, amit szeretnék megosztani…

Tegnap azon filóztam, hogy miért nem megy az írás. Valamennyire választ is kaptam, ugyanis ismét voltam a Tűzmadár Alapítványnál. Beiratkoztam egy csoportba, ahol többedmagammal az önérvényesítést fogjuk tanulni.

Eddig mindig összeszorult a szívem, amikor a sorstársaimmal találkoztam. De tegnap nem. Talán pár másodpercre… És most nem tudom eldönteni, hogy ez most mit jelenthet. Eddig mindig érzelemdús volt az ott töltött idő, most nem. Úgy éreztem magam, mint egy „átlagos” ember, aki csak elment tanulni. És amikor elmondtam, hogy hodgkin-limfómám volt, a szemem sem rebbent. A többiek, amikor a betegségükről meséltek, nem lábad könnybe a szemem.

Miért lehet ez?

Egyfelől ott az esély arra, hogy túlvagyok lelkileg az egészen.

Másrészt megtanultam felnőttként kezelni ezt a nem könnyű élethelyzetet.

Harmadrészt pedig elfelejtettem a velem történteket.

Vagy mindhárom.

Vagy egyik sem.

Kicsit bizonytalan vagyok. Valóban halványulnak az emlékeim, de sosem akarom elfelejteni, hogy miken mentem keresztül. Azt szeretném, hogy tudjam, hogy mennyire szerencsés vagyok, és hogy értékelni tudjam az életem minden egyes pillanatban.

Rengeteget dolgoztam és dolgozom magamon, hogy teljesen felépüljek testileg és lelkileg. Így az sem lenne csoda, ha egyszerűen csak túlléptem volna a betegségemen.