Nem volt fájdalmas, amikor úgy döntöttem, hogy mától nem hordom a kendőt :) Azt már írtam, hogy egyre jobban kezd zavarni. Már annyira a terhemre volt, hogy kb elhajítottam :)

Persze, azért pár embertől megkérdeztem, hogy szerintük „utcaképes” vagyok-e így. A válasz mindenkitől az volt, hogy „igen”. Én is így éreztem, úgyhogy ma már csak úgy fújta a félcentis hajam a szél és sütötte a nap.

Nézegettem az emberek reakcióit, de tulajdonképpen nem is voltak egyáltalán reakciók. Így aztán teljesen felszabadultan és boldogan császkáltam egész nap. És holnap is így lesz és holnap után és azután és mindig :)

Számomra fontos a fokozatosság, ezért tegnap és tegnap előtt is kicsit próbálgattam az emberek reakcióit, és semmi :) Vagy lehet, hogy volt, vagy csak nem vettem észre az örömtől :)

Most hogy ezt leírtam, nem értem, miért is foglalkozom ezzel egyáltalán? De meg tudom magyarázni :) Nem akartam, hogy úgy nézzenek rám, mintha beteg lennék. Mert már nem vagyok az az ember, mint régen. A betegségem csak a következmény volt, és ez már mind múlt idő.

A legdurvább az egészben, hogy amúgy sosem mertem volna leborotválni a hajam. És annyira megszerettem, hogy ez séró már marad :) Jó, persze, kicsit hagyom még nőni, de egyáltalán nem hiányzik a hosszú. Tulajdonképpen ezt is a betegségemnek köszönhetem, hogy végre olyan frizurám van, ami tetszik, ami jól áll és amiben jól érzem magam :) És talán most először azt mondhatom, hogy tetszem magamnak :) Lehet, hogy ez nem csak a hajamnak köszönhető… Valószínű az is közrejátszik, hogy pozitívabban látok mindent, ezáltal saját magam is. És ez nagyon jó érzés :)

Persze, hálás vagyok a kendőimnek, hogy „kiszolgáltak”, és nem felejtem el, hogy segítségemre voltak :)