Miért volt jó, hogy megírhattam az előző bejegyzésben említett cikket?

Sok mindenre rájöttem ismét. Legfőképp arra, hogy mennyire szégyelltem magam évekig azért, hogy rákos voltam. Hiába mondták, hogy büszkének kéne magamra lenni amiatt, hogy túléltem. Én nem tudtam. Úgy éreztem, hogy erre bárki képes. Amúgy valóban úgy érzem, hogy bárki képes meggyógyulni. Ha én megtudtam, akkor bízom benne, hogy más is. 

Visszatérve. Szégyelltem magam. El akartam felejteni. Mindent, amin keresztülmentem. Egy egyszerű, hétköznapi életre vágytam. A módszerem a felejtés, az elfojtás, a titok volt. Hazudnék, ha azt írnám, hogy nem működött. Egy darabig jól elvoltam. Nem néztem rá a blogra, és az is megfordult a fejemben, hogy kitörlöm. Valamiért nem tettem, a lelkem nem engedte. Pedig nagyon haragudtam magamra és a blogra is, hogy emlékeztet a történtekre. Így hát becsuktam a szemem. 

Természetesen belebetegedtem. Ez a mániám :) 

Őrületem legmélyebb pontján találkoztam Kiss Verussal, aki a Házipatika.com újságírója, és 6 év után beszélnem kellett arról a múltról, amit olyan mélyre elástam. Iszonyatosan fájt, mert a sebem feltépték. Aztán úgy voltam vele, megnézem, mit rejtegetek még.

Így hát elindultam egyedül a laptopommal, és leültem a parkban egy padra, és leírtam mindazt, amit akkor fontosnak éreztem. Bemásolom most ide. 

Legyen hát, segítség, támasz, tanulság azoknak, akiket érint!

Miért éltem túl? Talán, mert még dolgom van itt, a Föld nevű bolygón. Ahhoz, hogy itt lehessek, egy valakire nagyon nagy szükségem volt, ez pedig én magam voltam. Döntéseket hoztam, és nem adtam fel.

A Hodgkin-limfóma diagnosztizálásig sokszor gondoltam arra, mennyivel egyszerűbb volna meghalni. A sok nehéz élethelyzeten, ami szembe jött, amibe belekerültem, képtelen voltam túllépni, állandóan rágódtam minden egyes kellemetlen szituáción. Mindig kevésnek, szeretetre méltatlannak éreztem magam, pedig, akik igazán ismernek, nem így jellemeznek. Az egyébként, hogy mit gondolnak rólam és hogyan látnak mások, valójában nem volt fontos: a betegség előtt eldöntöttem, hogy olyan értéktelen ember vagyok, aki csak vergődik a világban.

Rendkívül érzékenyen érint a többi ember problémája, nehézsége. Amikor a kezelések miatt kéthetente megfordultam az Onkológiai Intézetben, és láttam a betegtársaimat, észrevettem, van néhány alapvonás mindannyiunkban. Ez nem csak az én felfedezésem, a szakirodalom is leírja, de testközelből talán mégiscsak más megtapasztalni. Mit vettem észre? Hogy a rákos betegek nagy százaléka nem tud kiállni magáért, nem tudja a saját és mások tudtára adni az érzéseit, nem szereti magát és nem engedi magát szeretni, nem tudja elfogadni az élethelyzetét vagy az életét. Továbbá a harag és a düh az, aminek a visszafojtásával tovább károsítja magát. Szerintem ezek a jellembéli sajátosságok vezethetnek valakit odáig, hogy egy komoly betegséget hív magához, hogy az majd kihúzza őt a slamasztikából.

Én pont ilyen élethelyzetben evickélve tudtam meg, hogy Hodgkin-kóros vagyok. Ha visszatekintek, látom, hogy így kellett alakulnia: az önmarcangoló hozzáállás előbb vagy utóbb követeli a jussát.

A diagnózis után ismertem fel azt, hogy az igazán nagy baj nem is a maga a rák, hanem az élethez való hozzáállásom. Ezért szántszándékkal elkezdtem változni, változtatni magamon, az életemen, hiszen a gyógyulás volt a célom. Felismertem, hogy nem tudok örülni semminek, és nem tudom értékelni azt, ami nekem megadatott. Minden érzést elfojtottam magamban, és sosem tudtam igazán kifejezni, ami belül van. Se a jót, se a rosszat, se az örömeimet, se a bánatomat.

Ha a szívemre teszem a kezem, és kívülről pillantok magamra, azt kell mondanom, nagyon szerencsés ember vagyok. Megvan mindenem, ami ahhoz kell, hogy boldogan és elégedetten éljem a mindennapokat. Ez abban az időben mégsem ment, és a mai napig küzdök, hogy felismerjem, aztán pedig megéljem az örömteli pillanatokat. Pedig ennyire egyszerű lenne az egész: el kellene fogadom azt, amiben éppen vagyok.

A betegségnek köszönhetően rá voltam kényszerítve - mert meg akartam gyógyulni -, hogy megismerjem magam. Vagyis el kellett kezdenem olyan dolgokkal foglalkozni, amik örömet szereznek nekem. Ez rengeteg időbe került és nem kevesebb fejtörést okozott.

Tudtam, hogy az én esetemben a kommunikáció, illetve annak gyakorlatilag teljes hiánya az elsődleges megoldandó feladat. A blogomon keresztül kezdtem el beszélni magamhoz: ahogy írtam, egyre közelebb kerültem magamhoz, és sok minden a helyére került bennem.

Aztán elkezdtem kutatni, hogy mi az, ami örömet szerez nekem. Ez volt talán a legnehezebb, és ez a "projekt" azóta is tart. Észrevettem, hogy számomra a szépség és a harmónia nagyon fontos, bármiben, mindenben. Azt még nem tudom, hogy ez miképpen hasznosítható felismerés, de egyelőre a lakberendezésben tudom ki- és megélni a szépséget és harmóniát.

A betegség ideje alatt azokat az emberi kapcsolataimat igyekeztem erősíteni, amelyek építenek és feltöltenek. Sok időt töltöttem egy barátnőmmel és a kisbabájával. Sokat beszélgettünk, finomakat ettünk, játszottunk és lazultunk. Akkoriban azt hiszem, erre volt szükségem. Békés, elfogadó családi légkörre.

Fontos momentuma volt a gyógyulásomnak, hogy a félelmeim egy részét ebben az időszakban győztem le. Igent mondtam olyan dolgokra, amelyekre azelőtt sosem mertem volna. Például igent mondtam egy utazásra úgy, hogy reggel még egészen más terveim voltak. Előtte mindig lemondtam a hasonló váratlan dolgokat, mert féltem, ha nem az eltervezettek szerint alakul az életem, és akkor valami szörnyűség fog történni. Butaságnak tűnhet, elismerem. Az, hogy nem én irányítom az életemet, félelemmel töltött el. Azóta tudom, hogy ezek a váratlan események mindig valami újat és jót hordoznak magukban.

Fontos bevallanom, volt még egy lelki szál a hozzáállásommal kapcsolatban: ahogy épültem le a kezelések alatt, egyre inkább úgy voltam vele, hogyha mégsem élném túl, akkor legalább csináljak olyasmiket, amiket igazán szeretek. Minden hurráoptimizmustól mentesen, élve a pillanat adta lehetőségekkel.

A gyógyuláshoz mégis az az út vezetett, hogy elkezdtem szeretettel gondolni magamra. Az volt a módszerem, hogy elkezdtem magam megdicsérni, ha valami jót csináltam. Például iszonyatos örömmel töltött el, amikor a kemoterápia után ki tudtam vergődni az ágyamból és tudtam enni. Vagy, ha volt annyi erőm, hogy kidugjam az orrom a házból és sétáljak.

Alapvetően ez határozta meg az életem. Amikor beteg voltam, nem féltem sem a haláltól, sem attól a veszteségtől, amit hátra hagyhatok. Amióta viszont családom van, talán halmozottan érzem azt, amit a betegség alatt "kellett" volna. Most kezdtem el igazán félni. Visszamenőleg is. Így mostanában azon dolgozom, hogy ez ne így legyen.

A kezelések abban segítettek, hogy a kéthetente kapott kemoterápiát követően újra és újra felálljak, és elhatározzam, hogy márpedig élni és jól (boldogan) szeretnék élni. Volt körülbelül tíz jó napom, amikor bármit megtehettem. Nem volt tét. És, amit szerettem volna, meg is csináltam. Aztán jött a 4-5 nap pokol: a kemó és a rosszullétek, az ágyban fetrengés, és ezek mind-mind nagyon halálszagúak voltak. Az tartotta bennem a lelket, hogy vége lesz, és ha végigcsinálom a tervem - azt, hogy az alapproblémáimat is megoldom -, akkor hamarosan vége lesz ennek a rémálomnak. Volt célom, ami a betegséget megelőzően nem volt.

Mielőtt megtudtam, hogy beteg vagyok, volt egy furcsa álmom. Azt üzente a Papám, hogy költözzek haza Mamihoz. Annyira nagy hatással volt rám ez az álom, hogy valóban megtettem, beköltöztem a Mamám kisszobájába, 28 évesen, pedig közeli terveim között szerepelt a lakásvásárlás. Akkor még csak egy dudor volt a nyakamon, amiről nem is tudtuk, hogy micsoda. Végül ennek a lépésnek is meglett az értelme utólag: el kellett fogadnom, hogy a kezelések és a betegség alatt ismét olyan helyzetbe kerültem, mint egy kisgyermek. Az édesanyám és a nagymamám etettek, ápoltak, gondoskodtak rólam. Nem kellett mást csinálnom, "csak" gyógyulnom.

A családi segítségen kívül körülbelül tíz barátomra számíthattam. Többen különféle programokkal igyekeztek színesíteni a napjaimat. Az új életem alapjait együtt tettük le. És nagyon sok szeretetet kaptam a családomtól, az akkori páromtól is. Ez új volt: hogy szerethető vagyok és hogy szeretnek is, és én még el is fogadom.Szerintem ez a titok. A szeretet és az összefogás. Enélkül valószínűleg más lett volna a végkifejlet.

Ahogy a teljes remisszió, a gyógyulás híre után múltak az évek, egyre inkább elfelejtettem, hogy min mentem keresztül. Elbagatellizáltam a túlélésem. Úgy hittem, bárki meg tud gyógyulni, nem volt nagy dolog a szememben a saját, pozitív végkimenetelű betegtörténetem.

Nem tudom pontosan, miért, de sokszor szégyelltem magam utólag, hogy beteg voltam. Gyengeségnek, bélyegnek tartottam. Néhány év után már nem is beszéltem róla, sőt titkoltam, mert "normális" és "átlagos" szerettem volna lenni. Ez mekkora tévhit, téveszme volt... Mára már tudom, hogy el kell fogadnom a velem történteket. Azt, hogy túléltem. Azt, hogy emiatt ne érezzek lelkiismeret-furdalást. Azt, hogy igenis lehetek - minden előzményt tekintve - boldog. És igenis nagy dolog, hogy kilábaltam a rákból.

Amikor megtudtam, hogy gyermeket várok, és hogy ő minden nehézség nélkül kopogtat nálunk, el sem mertem hinni, hogy ilyen nagy boldogságban és kegyben lehet részem. Arra viszont cseppet sem számítottam, hogy a fiam miatt elkezdem félteni az életem. Miért? Mert benne van a pakliban, hogy ismét beteg lehetek (az a fránya statisztika, ugye). Az anyaság valami olyan új dimenziót hozott, ami számomra ismeretlen volt korábban. Kihozta belőlem azt, amire azt hittem, hogy már nem lehet. Ez pedig a halálfélelem.

A limfómás múltammal mindentől féltettem a kisfiamat. Nehogy olyan szituációba kerüljön, vagy olyan betegséget kapjon el, amelynek következménye lehet a rák. Őrlődtem, ettem magam folyamatosan, és megint ugyanoda jutottam, ahova anno, a limfóma előtt. Nem titok, ismét hívtam egy betegséget (ezúttal pajzsmirigy- és emésztési problémáim vannak), hogy oldja meg helyettem a helyzetet. De most már - hála a limfómából tanultaknak - talán valamivel okosabb vagyok. Másfél év önkínzás után úgy döntöttem, ismét felállok, de most már állva is maradok.Nem csak a családomért, hanem magamért is.

 

A gyermekem, a hirtelen jött boldogság, a családom sejtszinten követeli, hogy legyek már végre boldog. Mégis olyan nehezen megy... Most épp azt tanulom, hogy legyek önmagam, és hogy fogadjam el az élettől azt a csodát, amit úgy hívnak, család. Ezen az úton pedig a rák indított el, és hangozzék bármilyen furcsán is, hálás vagyok érte. 

 Az eredeti cikk itt olvasható.