Féltem-e a haláltól? Ez talán azért fontos kérdés, mert sok embernek egy ilyen betegség egyenlő a halállal.

Az biztos, hogy valamennyire megízlelhettem, azt hogy nem élhetek örökké. És érdemes volna úgy alakítani az életem, hogy az az idő, amit a Földön töltök, az tartalmas legyen számomra, és mindenki más számára is.

Úgy érzem, hogy nem féltem. De lehet, azért nem, mert viszonylag hamar lezavartam a betegséget. És talán igazán felfogni sem tudtam, hogy akár tényleg meg is halhatok. Persze, az én esetben elég kevés is volt rá az esély statisztikai szempontból, de ettől függetlenül benne volt a pakliban.

Attól sokkal jobban féltem, hogy a családomban, a szeretteimben mit okoz(ott) ez az egész. Sokkal jobban féltettem őket, mint magam. Mivel én tudtam irányítani a saját gondolataimat, érzéseimet, tetteimet. Ők viszont csak a szemtanúi voltak mindannak, amit végigszenvedtem. Nem szólhattak bele, nem mondhatták azt, hogy „Akarj meggyógyulni!” vagy „Kezeld úgy az egész betegséget, mint egy vizsgát!” vagy bármi ehhez hasonló. Azt hiszem, hozzátartozónak lenni ezért sokkal nehezebb. És szerintem nehéz lehet nézni is, ahogy a másik 5 napig vergődik a szobájában, és nem kíváncsi senkire sem és nem lehet vele mit kezdeni. És az is nehéz lehet, hogy pont azokkal elviselhetetlen, akiktől a legtöbb törődést és szeretetet kapja. Attól féltem, belefáradnak, vagy elvesztik a reményt. De szerencsére egyik sem történt meg.

Sokkal félelmetesebb az, hogy egy anyának vagy egy nagymamának hasonlóval szembesülnie kell. Ugyan nekem nincs gyerekem, ezért elképzelni nem tudom, hogy milyen lehetett nekik. Olyan embert ápolni, akit azért hoztak a világra, hogy éljen, és aztán komoly beteg lesz, borzalmas lehet.

Természetesen minden egyes kontroll előtt 2 héttel már félek attól, hogy mi lesz az eredmény. 3 havonta járok vizsgázni az Onkológiai Intézetbe, és előtte vizsgadrukkhoz hasonló érzésem van. A gyomorgörcs az állandó, és elkezdem a létező összes tünetet produkálni. De szerintem ez csak a test emlékezete. Mindig tudom, hogy egészséges vagyok, és mégis mindig ez van. Pedig tudom, hogy hülyeség, de lehet, még el kell telnie több időnek ahhoz, hogy lazábban vegyem.

És amitől a legjobban félek, az az, hogy elfelejtem megbecsülni az életem. De ez elő sem fordulhat ;)