Ma nagyon fura érzésem támadt… Már ahogy elindultam, úgy éreztem, hogy többen nézik, hogy kendőt viselek. Persze, nem tudom, hogy ezt most bemeséltem magamnak vagy tényleg így volt. Egy biztos, hogy eddig ezzel egyáltalán nem foglalkoztam. Aztán utaztam egy kicsit, és megláttam egy réglátott ismerőst,  és az első reflexem az lett volna, hogy odamegyek köszönni, de nem tettem. Valószínűleg meg sem ismert volna… Amúgy azon gondolkodtam, hogy miért nem megyek oda. És rájöttem. Nem akartam erről az egész betegségről beszélni vele. Meg nem akartam kellemetlen szituációt sem. Pl. Mi van veled mostanság? stb. Ilyenkor nem tudom mit kell tenni. Kezdjem a nyilvánvalóval, vagy beszéljek teljesen sablonos dolgokról, hogy „semmi különös”, vagy beszéljek arról, ami érdekel. De egy ilyen metrón való találkozásnál vajon mit kéne tennem?

Aztán ezt a egészet tovább gondoltam. Miért csak most kezdett el foglalkoztatni a kendő? Egyelőre arra jutottam, hogy vége a kemónak és tünetmentes vagyok, és kicsit olyan, mintha most esne lenne, hogy mi is történt velem. Vagyis miben vagyok benne. Ameddig kemóztak, addig örültem, hogy kiszabadulok az utcára, és nagyon nem érdekelt, hogy mit látnak rajtam mások. Az idegenek továbbra sem érdekelnek, de az ismerősök igen. Nem tudom, miért. Félek talán a reakciójuktól.

Szerintem még csak most kezdem el feldolgozni a történteket. Eddig kéthetente 4 napig készen voltam, nem igazán érdekelt semmi, csak hogy túléljem. Lehet, hogy most jön a neheze.

És hogy a teljesen tünetmentes állapot fenntartható legyen, ahhoz még nagyon sokat kell melóznom. De vajon hol kezdjem? Azt hiszem, kezdem ott, hogy mi lehetett a betegség oka. Ez lesz a legbonyolultabb és legidőigényesebb melóm, amit eddig életem során csináltam. Hát, akkor neki is kezdek :)