Azt mondják, csak az nem fél, aki nem fél a haláltól. Gyanús is volt, hogy amikor limfómás voltam, nem féltem. Semmitől. Még a haláltól sem. Lehet azért, mert nem is voltam hozzá elég közel. Pedig jócskán benne volt a pakliban, hogy meghalhatok. Megúsztam a valódi szembenézést. 

Egy új életnek, a fiamnak köszönhetően azonban végre szembenéztem vele. Borzalom volt. Soha ezelőtt nem éreztem, nem tapasztaltam hasonlót. Úgy éreztem, nem bírom már tovább, feladom. Feladom, mert a gyerekem jobb anyát érdemel nálam. És akkor, amikor úgy éreztem, hogy a fiam biztonságban és jó kezekben van akkor is, amikor én nem vagyok, akkor volt egy pillanat, amikor mondtam azt: Gyere! Nézzünk szembe egymással! Jött is. Hatalmas küzdelem volt, hónapokig tartott, de még itt vagyok. Nem tudom, legyőztem-e. Azt sem tudom, le kell-e egyáltalán győzni. De azt hiszem, ami a limfóma időszak alatt kimaradt, most egybe megkaptam. Brutális volt. A pokolban voltam nap mint nap úgy, hogy közben egy kisemberről gondoskodtam.

Soha, de soha nem féltettem az életem, a testem, a lelkem, a mindenem ennyire, mint amióta Ő megszületett. Egoistán hangzik, mert az is, de mégis más volt a motivációm.

Ott kezdődik a történet, hogy természetesen tökéletes édesanyja szerettem volna lenni. Mindent megadni a gyermekekm számára, ami legjobb. A főmotivációm azonban mégis az volt, hogy Ő soha ne lehessen rákos. Ne kelljen átmennie azokon, amiken én átmentem. Olyan élete legyen, ahol nincs helye sem betegségnek, sem szenvedésnek, sem rossz életkörülményeknek. Sokára döbbentem rá arra, hogy az a legnagyobb félelmem, hogy a gyerekem életét tönkreteszem. Tönkreteszem azzal, aki vagyok. Tönkreteszem azzal, hogy meghalok. Amikor gyerek voltam, megfogadtam, hogy ha egyszer lesz gyermekem, neki boldog élete lesz, és ezért bármit megteszek. De arra nem számítottam, hogy ennyire nehéz megtalálni az egyensúlyt a szeretet, az odaadás, a jóakarat és önmagam között. 

Szóval, a halálfélelmem a legjobb szándékom aktiválta. 

Ha most valaki megkérdezné, hogy félek-e a haláltól, a válaszom továbbra is: igen. Vagyis inkább nem szeretném az életem elveszíteni. Egy sima ember vagyok, aki szeretne a fiával rengeteg időt tölteni, szeretne hasznos tagja lenni a társadalomnak, szeretne a világ több részére is elutazni, szeretne olyan munkát végezni, ahol hasznosnak érzi magát stb-stb. Szóval, igen ragaszkodom még az életemhez. És ha majd úgy érzem, hogy mindent elvégeztem, amit elkellett vagy elszerettem volna, akkor újra dumálunk. Addig is maradok, és csinálom a dolgom.