Őszinte leszek, miért nem tudom folyamatosan írni a blogom.

Úgy terveztem ugyanis, hogy először szépen összegyűjtögetek minden fontos információt, leírom nagyon pontosan és precízen, hogy másnak már ezután könnyebb legyen. De egyszerűen nem megy így.

NINCS IDŐM RÁ :)

Amióta tudom, hogy beteg vagyok, minden egyes percet ki akarok használni, hogy élvezzem az életet. Szerintem ezt 100%-osan teljesítem is.

Mikor megtudtam, hogy beteg vagyok, nem sok időt hagytam a kesergésre. Tudtam, hogy ezt csak úgy lehet túlélni, ha nagyon pozitívan állok hozzá, és pótlom azokat a dolgokat, amik eddig kimaradtak az életemből, és száműzöm azokat, amelyek idáig jutattak. Tervezek írni egy olyan részt is, ami az egészséges életmóddal foglalkozik. Itt megemlíteném azért, hogy nem csak az egészséges ételekre, italokra gondolok… Legalább ennyire fontos a lelki egészség felépítése, vagy megőrzése.

Én nagyon-nagyon-nagyon depressziós, negatív, zárkózott voltam a betegségig. De mivel tudtam, hogy ez a hozzáállás nem segít, sőt rontja a gyógyulási esélyeimet, minden erőmmel azon voltam, hogy megváltoztassam magam, helyre tegyem magamban a dolgokat. Iszonyatosan nehéz. Tulajdonképpen meg kellett saját magam erőszakolnom, hogy saját magamnak jobb legyen. Fura érzés, de hasznos.

Most – visszagondolva – azt hiszem, büszke lehetek magamra, hogy ez – ha még nem is teljesen – sikerült.

Szóval, miért is nincs időm blogot írni:

Tanulok, olvasok, jógázom, utazgatok, sétálok és sokat gondolkodom és már nem tervezgetek nagy volumenű dolgokat, csak úgy boldogan és nyugodtan élek.

Ehhez persze én lehet, hogy kevés lennék.

Nem is tudom, hogy hol kezdjem, amikor a családomra vagy a barátaimra gondolok. Egy „köszönöm” ugyanis nem fejezi ki azt, amit érzek és gondolok.

Nagyon szeretem őket, és ők is engem. (ez most bebizonyosodott) Velük tudom megbeszélni az aggodalmaimat, ők viselik el, amikor ki vagyok borulva, vagy ők visznek nyaralni, ők azok tartják bennem a lelket. Ők azok, akik kemó előtt és után megnyugtatnak, hogy „eggyel kevesebb” , ők azok, akiktől mindent megkapok, amire szükségem van. És persze, még csomó minden, amit most nem soroltam fel.

Állítólag nagyon nem látszik rajtam, hogy beteg vagyok. Ezt mind a családomnak, a barátaimnak és magamnak köszönhetem. Azt hiszem, ez a hármas kell ahhoz, hogy túl lehessen vészelni egy ilyen időszakot, és kihozni belőle a maximumot.

Nagyon szerencsés vagyok, hogy ilyen embereket ismerhetek, ők segítik a gyógyulásom.